Édesapám 1920-ban született az egykori Torna megyei Teresztenyén, egy eldugott kis faluban a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye dimbes-dombos, északi részén, Jósvafő és Rudabánya között. Kétéves korában költöztek Szilvásváradra, a Bükk-hegység nyugati szélére, ahol tíz éves koráig, boldog gyermekkorát töltötte az erdőkben. Ez után Miskolcra költöztek, ahol iskoláit járta, s innen vonult be katonának Kolozsvárra a II. világháborúban. Ez a visszaemlékezés a háború végéig tart.
Képet ad az 1920-as 1930-as évek falusi, szilvásváradi és városi, miskolci világáról – ahogy egy gyermek, illetve egy fiatal láthatta, ugyanakkor időskori értelmezéssel magyarázza is azokat. Eddig családtörténet, amely inkább a szűkebb család számára lehet érdekes. Katonakori visszaemlékezése azonban megrendítően őszinte, valódi képet nyújt arról, hogy az akkori magyar fiatalok, a katonák, hogyan élték meg a háborút. Mit jelentett 1944-ben a Kárpátokban és Erdélyben, 1945-ben a Balatonnál az egyszerű magyar katona számára a háború, a túlélésért folytatott küszködés, hogyan élték meg a legyőzöttek helyzetét az akkori fiatalok és milyen csodának tartották, ha élve kerülhettek ki a háború poklából.
Mit jelentett az indián regényeken felnőtt, kisfiús kalandvágyaktól fűtve katonaként belekerülni a jobban felfegyverzett szovjet hadsereg aknavetőtüzébe, ahol nem segíthetett sem az egyéni ügyesség, vagy ügyetlenség, sem a gyávaság, vagy a bátorság – a halál véletlenszerűen szedte áldozatait a szétsüvítő, a rohamsisakot sűrű kis lyukakkal könnyedén átverő aknarepeszek között. Mit jelentett Erdélyben, a Tordai csatában egyszerű puskákkal, lőszer nélkül szembeszállni a szovjet harckocsikkal. Milyen érzéssel járt az, amikor az Alföldön szétszórtan hátráló, menekülő magyar katonák a tőlük védelmet váró magyar lakossággal találkoztak, akiket ott kellett hagyniuk a szovjeteknek kiszolgáltatva. Milyen volt a magyar hadsereg állapota a Dunántúlon, a Balaton védvonalában, amikor Budapestet körül zárta az orosz. Hogyan menekült – cél nélkül – a magyar lakosság. Milyen volt az a világ, amikor a magyar katonák, a fiatal fiúk a civilekkel együtt menekülve hallgatták a kor nagy slágerét „Csak egy nap a világ, csak egyetlen csók az életünk, ki tudja mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?” Mikor mindenki, a menekülő lakosság és a rosszul felfegyverzett katonák egyaránt azt érezték, hogy nem többek a szélben tehetetlenül kavargó faleveleknél. Milyen volt a halállal szembenézni, mikor pisztolyt szegezett a homlokához az orosz kapitány, és milyen volt elszenvedni a többnyire barbár győztesek uralmát: „vae victis – jaj, a legyőzöttnek!” Ahogy a római közmondás tartja. És milyen volt – még a legnagyobb nyomorúság közepette is – az „életben maradás tartós öröme”.
Erről szól ez a könyv, ez a visszaemlékezés, amelyet 60-70 évesen vetett papírra apám – írógéppel – eredetileg csak a családja számára: lányának, nekem – a fiának – és az unokáinak. Sajnos az ember olyan, hogy a maga dolgával törődik, különösen, ha gyerekei vannak, ha otthont épít, ha karriert épít, vagy próbál fenntartani. A múlt, a saját származása, a saját gyerekkora igazából csak hatvan-hetven évesen kezdi érdekelni. De olyankor már sajnos nem élnek a szülei, akiktől sok mindent megkérdezhetett volna. Sokunkra igaz lehet, ahogy ez a könyv is kezdődik, rám is: „miután édesapám meghalt, csak akkor döbbentem rá, hogy soha többé semmit sem tudok tőle megkérdezni”, hogy hogyan is volt ez, vagy az a múltban? Mit csinált? Mi történt? Hogy élte meg ezt, vagy azt? A legtöbb dolog, ami történt, amire nem emlékszünk már, vagy nem is emlékezhetünk, nyomtalanul elsüllyed a múlt ködében. Ezért értékes ez az őszinte, háborús krónika.
A magyarországi szocializmus évtizedeiben, az 1945 előtt a németekkel fegyveresen is szembeszálló partizánok igen nagy megbecsülésnek örvendtek; ekkor született az a kesernyés humorú megjegyzés a partizánokról, az ellenállókról, hogy „kevesen voltak, de sokan maradtak”. Sok háborús visszaemlékezés is úgy szépítgeti magát, hogy mekkora hősök voltak a frontkatonák. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemen – ahol az elmúlt két évtizedben oktató voltam – odaadtam édesapám visszaemlékezéseit egy tanszékvezető kollégámnak, aki magasrangú katona, és fiatal korában, egyetemistaként, az 1980-as években több száz riportot készített olyan idős emberekkel, akik az 1942-1945 közötti katonaélményeiket idézték fel. Mind hős volt – ez volt a kollégám benyomása –, hogyan is veszthettük el a háborút ennyi félelmet nem ismerő, rettenthetetlen katonával? Édesapám beszámolójáról azt mondta, hogy egy ültő helyében, éjszakába nyúlóan is végig olvasta – mert nem tudta letenni. Mert alig akarta elhinni, hogy végre egy olyan beszámolót olvas – ami igaz. Ami rávilágít arra, hogy olyan hős nincs, aki nem fél a haláltól – még ha hasal is –, mikor szétrobban mellette egy aknavető süvítő, becsapódó lövedéke.
A mai világban, amikor 2023-ban a háború újra megjelent a Kárpátalja szomszédságában, a mai magyar fiataloknak már a szüleik sem mesélhettek a háborúról, melyet legfeljebb a számítógépes háborús videójátékokból ismernek. Apáik még ugyan voltak katonák, végig szenvedték a „sereget” a szocializmus kötelező sorkatonasága idején, de háborúban ők sem voltak. Nem tudtak már a háború valóságáról mesélni a mai fiatal generációknak. Ne adja az Isten, hogy megtapasztalják ezt a valóságot! Ahol a hollywoodi háborúktól eltérően mit sem számít az erő, az ügyesség, a bátorság – ha robban a rakéta. És a hátországban mit sem számít a mobilinternetes applikációkban való jártasság, ha nincs áram és megjelenik a nélkülözés.
Édesapám 1945 után Miskolcon az IBUSZ utazási iroda vezetője volt, később a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetőjeként ő kezdeményezte a tokaji, az aggteleki és a miskolctapolcai kempingek építését, a szerencsi és a boldogkővári várszállókat, a mezőkövesdi matyó lakodalmas fesztiválokat, az aggteleki Baradla-barlang Hangverseny-termében a klasszikus és a beat-zenei koncerteket, valamint a barlangi csónakázó tavat. Terveztetett elektromos barlangvasutat a Baradla-barlangba, és látványos őskori bemutató telepet Aggtelekre, a barlang elé, libegő felvonót Lillafüredre. Újításaiért csak támadásokat és gúnyolódó újságcikkeket kapott. Szenvedélyes horgász is volt, az Észak-magyarországi Horgász Szövetség vezetője. Jómagam a kedves Hernád folyón és a Keleti-főcsatornán tanultam meg úszni, ezeken a gyönyörű helyeken, ahová sokszor magával vitt.
A Hernádon, Halmajnál, emlékszem, mikor a túlsó parti Kiskinizsen delet harangoztak, mindig lejött a legelőről a tehéncsorda itatni, s a tehenek belegázoltak a folyóba. Hernádvécsén, ahol a Hernád számos ágra szakadva, kavicszátony szigetek közt folyt, minden évben máshol – emlékszem – mindig vágyakozva néztem a túlsó parton kéklő messzi hegyláncokat, közöttük is a csonkagúla alakú, titokzatos Regéci várhegyet. Ott élt Rákóczi fejedelem hétéves koráig – mondta apám. Amikor egyszer aztán felvitt oda, a regéci várromba, kisgyermekként a vár nagy sziklaormáról néztem a környező hegyeket: vajon itt ült Rákóczi is? Ugyanezt látta? Regéc, Füzér, Dédes, Boldogkő, Salgó – ezek gyönyörű, romantikus hegyi várromok, ahová kisgyermekként elvitt az apám.
Füzér, Észak-Magyarország ékköve, melyet angyalok építettek – ahol Perényi Péter a Szent Koronát rejtette el Mohács után – mondta apám. Kisgyermekként keresgéltem az akkor még teljesen romos sziklai várban: hol lehet a korona? Dédes a Bükkben – ahol a Károly Róbert király ellen lázadó magyar főnemeseket, Borsát és Ernyét, akik ebbe a várba zárkóztak be, több tucat más főúrral együtt a dédesi várudvaron fejeztek le – mondta apám. Kisgyermekként keresgéltem a szörnyű vérnyomokat bozóttal benőtt várromban. Boldogkő vára a Hernád völgyében, ahová a 1960-as évek elején még csak a hatalmas oromszikla oldalába vájt mélyedéseken lehetett felkapaszkodni, mint egy létrán, a függőleges sziklafalon. „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, mindent egészséggel látogató ege” itt írta Balassi Bálint ezt szép a verset – mondta apám. Kisgyermekként csodálkoztam: vajon Balassi is felmászott ezen a sziklafalon?
Salgó! Az éghez oly közel lévő vár – melyben mégis a pokol tanyázott – mondta apám, és elolvastatta velem Petőfi azonos című költeményét, mielőtt felmentünk a várromba, ahol a „hegytetői kősziklára ül borús napokban a pihenni vágyó terhes felhőknek vándor serege”; a „műhelybe, hol a komor kovács, a dörgedelmes égiháború készíteni szokta a villámokat, a haragvó Isten égő nyilait”. S mikor mi is, – mint egykor Petőfi – „letelepedtünk a romok fölött, verőfényes nap volt. Tekintetünk, nem lelve gátat, mérföldekre szállt, s vígan köszöntötte” a Mátra és a Karancs hatalmas hegyeit, s a „kék messzeséget, hol a faluknak tornyán, a mezőknek juhnyájain s a patakok vizén, s mindenhol a nap fénye tündökölt. De lelkünket nem ily képek körözték, nem ily vidámak; lelkünket homályos látkörbe vitte a komoly merengés, hol körülöttünk kétes ködruhában mogorva árnyak lengtek, a kihalt, sötét középkor véres napjai.” Kerestem; vajon melyik szikláról vetette magát a vár alatti feneketlen mélységbe Kompolti Dávid rablólovag, szerelmét – a szép Perennát – szorosan magához ölelve?
Amikor nyugdíjba vonult édesapám és édesanyám, akkor apám szülőfalujában, Teresztenyén vettek egy vályogfalú parasztházat, ahová rendszeresen jártak Miskolcról, télen-nyáron. A mindössze 20 lakosú Teresztenye, egy kis falu az Aggteleki-karszthegység és a Rudabányai-hegység között. Ez a kis falu 1922-től 1979-ig várta vissza apámat, s ő még 20 éven át ott élt, 1999-ig! Emlékszem, már egyetemista voltam ekkor, Teresztenyén a hegyek között, kint a kertben feküdtem éjjel az égő tűz mellett, és arra gondoltam, amit apám mesélt régen, gyerekkoromban: hogy itt, a közeli Szendrő váránál fogták el a labancok 1697-ben Tokaji Ferkót, a Hegyaljai felkelés vezetőjét. Valamikor Thököly Imre bujdosó kurucai ezen a vidéken, ugyanígy hevertek őszi éjszakákon a tábortűz mellett, bámulva az izzó parázsba és a felszálló szikrákba a sötét, hűvös éjben: ők voltak a „Bujdosó Haza kardforgatói. ” A Kassa melletti Szalánci-erdőtől a Galyaságon át, le Tokajig, a Hegyaljáig. Akik arra vártak éppen itt, ezekben az erdőkben, hogy valaki újra kibontsa a magyar szabadság lobogóját, s „Rákóczi, akárki, jöjjön valahára”. Igen, a félig lakatlan faluban, amely a nagy hegyek lábához simulva egy mélyedésben, egy katlanban fekszik, és ahol az Aggteleki-karszthegységből egy bővízű patak tör elő egy hatalmas, máig feltáratlan barlangból. A barlangi patak hűvös leheletével betölti a teresztenyei katlant, még nyáridőben is hideg éjszakákat hozva, melyekben csak a szentjánosbogarak világítanak a sötét bokrok alján …
| Vak ügetését hallani Hajdani, eltévedt lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak. | Kísértetes nálunk az Ősz, S fogyatkozott számú az ember: S a domb-kerítéses síkon Köd-gubában jár a November. | Alusznak némán a faluk, Múltat álmodván dideregve, S a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgű medve. |
(Ady Endre: Az eltévedt lovas)
