Ez az 1998-as tanulmányom nem jelent meg nyomtatásban, egy kutatási felkélrés részeként készítettem. A budapesti agglomeráció vonzó, nyugati oldalának településeit mértem fel természetvédelmi szempontból. Érdekesség, hogy a térség településein megszervezett természetvédelmi, környezetvédelmi, faluszépítő egyesületek vezetői kivétel nélkül budapestről kiköltözött értelmiségiek voltak, egy helyi “őslakos” sem volt a vezetők között. Akkoriban jómagam is a Pilisszentivánért Faluszépítő és Természetvédelmi Egyesület elnöke voltam, szintén budapesti kiköltözőként. Ilyen minőségben készítettem az interjúkat a térség egyesületi, és önkormányzati vezetőivel.
Ez után a felmérés után fogalmaztam meg az ún. “Medúza-tutaja” elméletemet, miszerint a szuburbanizációs hullámban a városból kiköltözők — miután maguk már megtelepedtek az agglomerációs zöldövezetben — már ellenzik, hogy mások is kiköltözhessenek és a belső városi környezethez hasonlóan túlzsúfolttá, szennyezetté, terheltté tegyék új lakókörnyezetüket. Az analógia alapja egy, az 1800-as évek elején elsüllyedt, Medúza nevű francia hajó volt, ahol a kis mentőtutajra felkapaszkodni próbáló 200 emberből csak 20 járt sikerrel, és tudott életben maradni két hétig. A már felkapaszkodott hajótöröttek ugyanis megakadályozták a többiek felkapaszkodását a mentőtutajra, abbeli félelmükben, hogy azok az ő túlélési esélyüket csökkenthetik, illetve a túlterheléstől elsüllyedhet a tutaj. Az esetet Gericault festette meg 1819-ben; ez a nagyméretű, romantikus festmény a párizsi Louvre egyik legféltettebb műkincse.